Kezdetben voltak a hallgatózó szolgák, majd jöttek az egyre kisebbé váló poloskák, mostanra pedig eljutottunk oda, hogy mikrofon sem feltétlenül kell a lehallgatáshoz.

Épp csak véget ért a második világháború, amikor a szovjet illetékesek egy különleges ajándékkal kopogtattak be az Egyesült Államok moszkvai nagykövetéhez. Averell Harriman maga is meglepődött, amikor meglátta a sassal díszített amerikai nagypecsét fából faragott mását, amit a szovjetek a németek felett aratott közös győzelem apropóján hoztak neki és mit sem sejtve helyeztette el azt nagyköveti irodájában. A pecsétbe rejtett lehallgatóegység ezt követően hét éven át fáradhatatlanul továbbította a nagykövet beszélgetéseit a szovjet hírszerzésnek.

A Dolog (The Thing) néven ismertté vált poloska vélhetően a történelem leghíresebb lehallgatókészüléke, ami technikailag és stratégiailag is korának legjobbjai közé tartozott. A Leon Theremin által konstruált szerkezet különlegessége az a passzív lehallgatóegység volt, ami egy kapacitív membránból és egy monopólus antennából állt. Mivel az eszköz alapvetően nem volt aktív, ezért tudott ennyi időn keresztül észrevétlenül működni, a beszélgetések továbbítását viszont a szovjetek is csak sugárzással tudták megoldani. A lebukását is ez okozta: a brit nagykövetség rádiósa befogta a jeleket, innentől pedig már viszonylag egyenes út vezetett a pecsét belsejéhez.

Belegondolni is félelmetes, mennyi információt köszönhetnek a szovjetek ennek a poloskának, amit az egyik legfontosabb stratégiai ponton tudtak működtetni a hidegháború első éveiben. Poloskák persze már jóval ezelőtt is léteztek: az első ilyen szerkezetet az amerikai Kelley M. Turner szabadalmaztatta 1906-ban, ami lényegében egy mikrofonból és egy tőle fizikailag távol lévő hallgatóegységből állt, amin keresztül még rögzíteni is lehetett a lehallgatott beszélgetést.

Harc az információért

A lehallgatás látványos fejlődését – annyi sok másik iparághoz hasonlóan – a háborúk hozták el. Az első, majd a második világháború során minden korábbinál egyértelműbbé vált, hogy a győzelem nem elsősorban a bevetett katonák, vagy a ledobott bombák számán, hanem az ellenségtől megszerzett értékes információkon múlik. Ennek érdekében a britek a londoni Trent Parkban beszélgető Luftwaffe pilótákat hallgatták le fákba és bokrokba rejtett mikrofonokkal, a németek pedig egy elit berlini bordélyt mikrofonoztak be pincétől a padlásig annak reményében, hogy az itteni körülmények között könnyebben elszólják magukat a férfiak. A Kitty szalon hadművelet végül kevésbé lett sikeres, mint azt előzetesen remélték, egy brit kémnek ráadásul sikerült bepoloskázni a poloskákat, így a végén már mindkét térfélen ugyanazt a műsort élvezhették…

A lehallgatás aranykora – már amennyiben beszélhetünk ilyenről – a hidegháború éveire tehető. Az ötvenes-hatvanas évek szovjet-amerikai versengésében mindkét oldal törekedett arra, hogy a másiknál több érzékeny információhoz jusson, így gyakran már az építkezési szakaszban igyekeztek bepoloskázni a célobjektumokat. A műfaj csúcspontja az Egyesült Államok moszkvai nagykövetségének épülete volt, aminek még a betontömbjeiben is találtak poloskákat. Az elfajult helyzetet jól mutatja, hogy az amerikaiak végül inkább lebontották és újra felépítették az egészet, immár szigorúan amerikai alapanyagokból és munkásokkal.

A technika fejlődésével a poloskák egyre kisebbek és jobbak lettek. A lehallgatás iparágában nem igazán vannak olyan anyagi korlátok, amelyek érdemben akadályoznák az eszközök fejlődését, így azokat egyre könnyebb észrevétlenül elhelyezni és egyre több információt tudnak magukba szívni. Ezzel párhuzamosan azt is gondolhatnánk, hogy a modern eszközökkel ma már nagyon könnyű megtalálni azokat, de ha csak megnézzük az ezredforduló óta nyilvánosságra került bepoloskázott helyszíneket, akkor láthatjuk, hogy messze nem ennyire egyértelmű a helyzet. Az elmúlt húsz évben találtak poloskát többek között olyan jól biztosítottnak tűnő helyeken is, mint az ENSZ genfi székháza, vagy az Európai Unió brüsszeli irodája, de Magyarországon is számos ilyen esetről lehetett olvasni. És ne legyenek illúzióink: a valóságban sokkal-sokkal több poloskát találnak annál, mint amennyit megírnak a lapok.

Lehallgatás chipses zacskóról

A poloskák evolúciója mellett érdemes arra is figyelni, nehogy mi tartsunk magunknál egyet: egy feltört mobiltelefon, laptop, vagy okosóra éppúgy lehet lehallgatóeszköz, mint egy erre kifejlesztett célszerszám – már csak ezért is érdemes körültekintően megválasztani ezeket, a szenzitív beszélgetéseket pedig nélkülük ejteni meg, lehetőség szerint egy süket tárgyalóban.

És hogy hol tart most a lehallgatás evolúciója? Ott, hogy egy chipses zacskó mozgásából rekonstruálni tudják az annak közelében elhangzott beszélgetést… Az algoritmust az MIT, a Microsoft és az Adobe közösen fejlesztették ki, a chipses zacskó mellett pedig egy pohár vízzel, vagy egy szobanövény levelével is működik a rendszer. Hang nem is kell hozzá, mindössze egy olyan kamerára van szükség, amely másodpercenként akár százezer képkockát is képes rögzíteni (ilyen kereskedelmi forgalomban, teljesen legálisan beszerezhető), a többit már megoldja a szoftver. Ez pedig még továbbra is csak az, amit a kutatóegyetemek és az óriáscégek nyilvánosságra hoznak – a titkosszolgálatoknál és a feketepiacon alighanem ennél sokkal félelmetesebb eszközök is vannak.